A TTT története

A Tánctudományi Tanulmányok története annak a lankadatlan küzdelemnek a lenyomata, amelyet a tánccal nem elsősorban gyakorlatban, hanem elméletben foglalkozó szakemberek maroknyi csoportja folytatott azért, hogy megszülethessen az önálló hazai tánctudomány, és helyet kapjon az olyan nagy hagyományú akadémiai diszciplínák mellett a magyar tudományos életben, mint a hozzá történetileg legközelebb álló zene- és néprajztudomány. Ez a több mint fél évszázados törekvés eddig nem vezetett eredményre – holott például a színháztudomány már másfél évtizede az akadémiai szféra, az egyetemi kutatás és oktatás szerves és elismert része –, a Magyar Tudományos Akadémia nómenklatúrájában a humán és társadalomtudományok között ma sem szerepel a tánctudomány (Felföldi). Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy a kutatás és az eredmények publikálása – épp a Tánctudományi Tanulmányok (TTT) jóvoltából – ne zajlott volna vagy zajlana több-kevesebb rendszerességgel. A tánckutatók ugyanis – egyetemi tánctudományi tanszékek, tánctudományi kutatóintézet(ek) háttere nélkül, de társintézmények (például néprajztudományi és antropológia tanszékek, zenetudományi, művészettudományi kutatócsoportok, filozófiai és pedagógiai, újabban színháztudományi doktori programok) segítségével – egyéni ambícióik, érdeklődésük és lehetőségeik szerint évtizedek óta folyamatosan tevékenykednek.

A tánckutatások keretét 1990-es felbomlásáig a Magyar Táncművészek Szövetsége (Táncszövetség) biztosította, egy olyan szakmai szervezet, amely nem csupán összefogta a művészeti terület hivatásos aktorait, hanem az 1989-es politikai fordulat előtti évtizedekben a táncművészet állami irányításának képviselője és ellenőrzésének szerve is volt. S miután a többször megalakuló, megszűnő, majd újraalakuló Táncszövetség és az annak részeként működő Tudományos Bizottság (1965-től Tagozat) története feltáratlan, a jelen visszatekintés sem lehet hiánytalan.[1] Mégis biztosan állítható, hogy tudományos intézmény hiányában a Táncszövetség tette a legtöbbet azért, hogy elinduljon a hazai tánctudományi kutatás, megszülessen a kutatás bázisának tekinthető szakmai gyűjtemény és tere legyen a tudományos publikációknak. A szervezet ugyanis, éppen azért, mert a többi művészeti ággal ellentétben, az ötvenes és a hatvanas évektől kezdve a tánc kutatására – eltérően a népzene- és néptánc, valamint a folklór egyéb területeinek kutatásától – nem jöttek létre azok a tudományos kutatócsoportok, intézetek és egyetemi tanszékek, amelyek a művészetelméleti kutatások bázisai lettek, túllépett politikai megbízatásán, és megpróbálta összefogni azoknak a szakemberek a körét, akik fő tevékenységük mellett tudományos munkát is végeztek. Ugyancsak a Táncszövetség kezdeményezte a saját szórványos gyűjtéseiből és megöröklött könyvtárából kialakuló, és a mindenkori alapkutatásokhoz elengedhetetlen gyűjtemény, a Táncarchívum megalapítását, majd később intézményesülését is. A magyar színpadi tánc történetére fókuszáló, páratlanul gazdag állománnyal rendelkező gyűjtemény 1987-től az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum (OSZMI) – szakmai specifikumait és önállóságát továbbra is őrző – része lett, ám a Táncarchívumot befogadó intézmény nem volt és ma sem tudományos kutatóhely. A Táncarchívum azonban változatlanul a színházi tánc tudományos kutatásának legfontosabb gyűjteményi és dokumentációs hátterét adja.

A tánctudományi kutatásokat megindító hazai tánckutatók első és második generációja a legkülönfélébb tudományágakban szerzett diplomát, így volt közöttük művészettörténet, filozófia, matematika, esztétika, nyelv- és irodalom szakon végzett bölcsész, míg az ötvenes évektől döntően a néprajztudomány képviselői kapcsolódtak be a tánckutatásba. Ez a helyzet több mint fél évszázada változatlan, a néprajzi, később antropológia tanszékeken kívül Magyarországon ma sincs a tánckutatói utánpótlásnak egyetemi bázisa. A hivatásos táncosok képzésére alapított intézményben, az Állami Balett Intézetben mindig is zajlott tánctörténet oktatás, de ez a képzés kizárólag a táncművész és táncpedagógus szakos hallgatók számára volt elérhető. A később Magyar Táncművészeti Főiskolává alakult intézmény (2017 óta pedig Táncművészeti Egyetem) 1983-ban elindított egy olyan egyszeri képzést táncpedagógus szakos hallgatók részére, amely tánctörténeti és elméleti tárgyakkal bővítette a tananyagot azzal a céllal, hogy a végzettek majd tánckritikusként is tevékenykedhessenek. 1997-ben aztán, még mielőtt a magyar felsőoktatás csatlakozott volna az Európában egységes többciklusú, un. bolognai rendszerhez, a Főiskola elkészítette egy olyan posztgraduális szak – Táncelméleti szakíró – akkreditációját, amely történeti, elméleti és szakkritikusi felkészültségű szakemberek képzését tűzte ki céljául.  A szak 2001 és 2009 között négy alkalommal adott ki diplomát (Schanda). Ugyancsak a Főiskola/Egyetem keretein belül működött két szakaszban (2010 és 2014, illetve 2015 és 2020 között) egy kutatócsoport, amely a magyar tánctörténet forrásainak feltárására és közzétételére vállalkozott OTKA- és NKFIH-pályázatok hátterével (Bolvári 66– 125). Az utóbbi két évtizedben több könyvkiadó (Planétás, L’Harmattan, Kijárat) is vállalkozott arra, hogy a hazai szerzők által írt munkák mellett több-kevesebb rendszerességgel megjelenteti a nemzetközi tánc szakirodalom néhány alapvető elméleti és történeti művét. Mindezzel párhuzamosan, a nemzetközi szakirodalom hozzáférhetővé tételére, a tánctudományos képzés megindítására és a kutatás intézményesítésére tett kísérletek újabban kiegészültek az ugyancsak a Főiskola/Egyetem által szervezett konferenciák rendszerével, kiadványozási aktivitásával és az MTA keretein belül alakult Tánctudományi Munkabizottság tevékenységével (Bolvári 28–56). A tánc tudományos analízisének egészen más útját járja 2005 óta a Budapest Kortárstánc Főiskola, amelynek tevékenységében elmélet és gyakorlat nehezen választható külön, hiszen az alkotó-előadók és pedagógusok képzése a mozgás kutatásán alapul.

Mindezeket megelőzve és mindezzel párhuzamosan a Táncszövetség többször is tett kísérletet arra, hogy elméleti kurzusokat indítson, tánckutatókat és tánckritikusokat képezzen – utóbbit szoros összefüggésben azzal, hogy egyáltalán létezett-e éppen a nyilvánosság számára is hozzáférhető szakmai folyóirat. Ez történt a hetvenes évek végén is, amikor a Táncszövetség a Népművelési Intézettel közösen egy „tanodát” szervezett, amolyan egyszeri, szabadegyetem jellegű képzést, ahol a korszak vezető elméleti szakembere és kritikusa (Körtvélyes Géza és Maácz László) tartott tánctörténeti és táncesztétikai előadásokat és kritikaírói szemináriumokat. A kurzus – amely megelőzte a Főiskola hasonló indíttatásból született, korábban említett, kibővített képzését – hátterében az 1976-ban újraindult szakfolyóirat, a Táncművészet igénye állt, a táncelméletben és -történetben, valamint újságírói gyakorlatban egyaránt felkészült szerzői kör megteremtésére.

A Táncszövetség több belső kiadványt is gondozott, elsősorban saját tagsága szakmai műveltségének és tájékozottságának bővítésére, szélesítésére.[2] Ezek egyike volt a Tudományos Tagozat (később a megszűnt Tudományos Tagozat utódjaként alakult Magyar Tánctudományi Társaság) kiadványa, a Tánctudományi Tanulmányok, amely a többi szövetségi kiadványhoz hasonlóan kimondottan a „szakma” számára született meg, eleve nem számítva a szélesebb tudományos diskurzus lehetőségére. (Könyvárusi forgalomba később sem került, a megjelent példányokat – egyéb szövetségi kiadványokkal együtt – a Táncszövetség tagjai kapták meg.) Mégis, a huszonkét alkalommal megjelent TTT-sorozatot úgy is szemlélhetjük, mint egy több évtizedet átfogó kísérletet arra, hogy az 1965-től az MTA Népzenekutatói Csoportjához csatlakozó néptánckutatók mellett a hazai tudományos élet perifériáján, intézményi háttér nélkül tevékenykedő, magasan kvalifikált szakemberek kutatási eredményei is hol rendszeresen, hol több éves kihagyást követően, legalább a nyilvánosság e meglehetősen szűk, szakmai terében helyet kaphassanak.

Az első Tánctudományi Tanulmányok 1958-ban jelent meg, ám első „számának” mégis a vele azonos funkciójú és struktúrájú, egyszeri Táncművészeti Értesítő tekinthető. (A hasonló címen, később évente többször is kiadott Táncművészeti Értesítő a két évtizeden át hiányzó szaklapot próbálta pótolni interjúk, beszámolók, hírek, kisebb fordítások és rövidebb elemzések közreadásával.) Ez az első Értesítő 1956-ban jelent meg, egy olyan történelmi pillanatban, amikor még létezett az 1951-ben alapított szaklap, a Táncművészet. A havonta megjelenő folyóirat a Táncszövetség folyóirata volt. Szerkesztőbizottság szerkesztette, és a kulturális életet meghatározó politikai-ideológiai és művészeti célok képviselete, valamint a tánckultúra népszerűsítése mellett első pillanattól kezdve fontos szerepet kapott benne a hazai tánckutatás szervezése és eredményeinek közzététele is. A folyóirat lapszámait azonban az új, un. szocialista tánckultúra megteremtésének ideológiai és gyakorlati kérdései uralták, így a Táncművészeti Értesítő a tudományos közlemények számára kívánt önálló fórumot teremteni. (Az már a történelem „fintora”, hogy 1956 őszén a Táncszövetséggel együtt a folyóirat is megszűnt.) A Táncművészethez kapcsolódva már 1952-ben megalakult a Magyar Tánctörténeti Munkaközösség. Ez a néhány fős csoport elsőként vállalkozott arra, hogy szisztematikusan feltárja a magyar színpadi tánc múltjának dokumentumait (Fuchs „Dokumentumok” 126–131). A nagyon is vegyes felkészültségű kutatócsoport Vályi Rózsi vezetésével a balettművészetre fókuszált, hiszen a kor politikai és ideológiai miliőjéből következően a néptáncok gyűjtése, lejegyzése és rendszerezése elsőbbséget élvezett, és 1951-től a Népművészeti Intézetben már intézményi hátteret is kapott – szemben a színházi táncok kutatásával. Vályi határozta meg a kutatás feladatait és módszertanát, és a távlati célokat is megfogalmazta: a nagyközönség számára is hozzáférhető, saját kutatásokon alapuló könyvsorozat megjelentése, szakemberek képzése, szakkönyvek fordítása és kiadása, és végső célként a tánctudomány, mint önálló diszciplína elismertetése a Magyar Tudományos Akadémiával (Fuchs, „Dokumentumok” 138–141). Azért fontos emlékeztetni erre a TTT megjelenését megelőző munkára, mert a kötetek későbbi struktúrája hűen tükrözi azokat a célkitűzéseket – jóval azután is, hogy Vályi maga már nem vett részt a szerkesztőbizottság munkájában –, amelyeket a Tánctörténeti Munkaközösség célul tűzött ki a hazai tánctudományos élet megalapozásához (Fuchs, „A magyar tánctörténeti kutatás” 8–9).

Az Értesítő beköszöntőjét nem Vályi, a kötet szerkesztője, hanem Nádasi Ferenc – vezető balettmester, a Táncszövetség akkori elnöke – jegyezte. Nádasi a közös, táncszövetségi és szerkesztőbizottsági álláspontot képviselte, amikor az ismeretterjesztés mellett kiemelte a tudományos (történeti, néprajzi és esztétikai) célokat („Beköszöntő”). Olvasói célcsoportként pedig a Táncszövetség tagságát jelölte meg, azt a balett, a népi és társastánc keretein belül tevékenykedő, gyakorló művészekből és pedagógusokból álló szakmai csoportot, amelyet a szervezet összefogott. És ezzel egyben egy széles szakmai réteget, a modern tánc összes és a néptánc narodnyiknak ítélt képviselőit ki is rekesztette, azokat, akiket az ötvenes évek elején a kultúrpolitika is kizárt a táncéletből. Ez az ideológiai keret, a minden nyugati, un. polgári „csökevényt” elutasító légkör szabta meg az ötvenes években a tudományos kutatás és a publikációk határait és értékrendjét is, így a korábbi kutatócsoporthoz hasonlóan az Értesítő, majd jogutódja, a TTT sem nagyon foglalkozhatott mással, mint a támogatott táncirányzatokkal: a balettel, a népi és társastáncokkal. Ennek ellenére az első számtól kezdve erős volt az a szerkesztői törekvés, hogy a Magyarországon elérhetetlen nemzetközi szakirodalmat – hiszen a hazai könyvkiadásból ekkor még teljesen hiányoztak a tánctörténeti és -elméleti alapművek fordításai, egyedül Jean-Georges Noverre Levelei jelentek meg 1955-ben – legalább töredékesen megismertessék az olvasókkal, ezzel is szélesítve a táncról való elméleti tudást. Az nem meglepő, hogy az első számban rögtön két fejezetet is közöltek a korszak megkérdőjelezhetetlen szaktekintélyének számító Rosztyiszláv Zaharov könyvéből, amely a szovjet koreográfus képzés vezérfonalának számított („Két fejezet”). Ugyancsak belesimult a korszak uralkodó esztétikai felfogásába egy olyan tanulmány, amely a dramobalettek egyeduralmát támasztotta alá, hiszen az Operaház balettegyüttese épp ezeknek a szovjet baletteknek az átvételével bővítette repertoárját (Frangopulo). Az viszont váratlan szerkesztői döntésnek minősíthető, hogy az olasz Gino Tani könyvéből is megjelent egy fejezet az Olaszországban élő és ott befutott Milloss Aurél újító munkásságáról, akinek a neve 1948 óta nem hangzott el Magyarországon („Milloss”). Ugyanennyire meglepő, hogy a korszak nyugat ellenes légkörében az angol balettélet háború utáni, tehát legfrissebb fejleményeiről is közöltek egy ismertetőt Mary Clarke tollából („Az angol balett”), majd a következő számban helyet kapott Pierre Tugal kortárs francia balettekről szóló írása is („Táncirányzatok”).  E három szerző neves szakembernek számított az ötvenes-hatvanas években, megnyerésük feltehetően Vályi és Dienes Gedeon korábbi kapcsolatai révén vált lehetségessé. Írásaik megjelentetése a nemzetközi kapcsolatok ápolásának és a hazai látókör szélesítésének is fontos lépése volt, hiszen ezek az írások olyan táncirányzatokról adtak hírt, amelyek elől a hazai közönség és a kutatók is el voltak zárva. Ugyanakkor az is kiderül e közleményekből, hogy a kortárs irányzatok megítélése, főként Tugal írása, nagyon is egybecsengett azzal a dichotómiákban (egészséges versus beteges, pozitív versus negatív, humánus versus egzisztencialista, haladó versus retrográd) fogalmazó érvrendszerrel, amellyel a hazai kritika, minden különbséget egybemosva retorikailag igyekezett anullálni a nyugat-európai modern, ezért „hanyatlónak” beállított irányzatokat. (Ez az ideológiától vezérelt nézőpont és nyelvezet teszi menthetetlenül elavulttá a TTT első éveiben megjelent, friss hazai kutatásokon alapuló tanulmányok zömét is.)  A későbbi években már ritkábbak a fordítások, feltehetően a lassan meginduló, bár mindvégig szórványos szakkönyvkiadásnak vagy az anyagi források megcsappanásának következtében. Ha mégis sor került idegen nyelvű szerzők felkérésére vagy tanulmányuk fordítására, azt egy-egy politikailag kiemelt évforduló indokolhatta, mint az öt év szüneteltetés után 1975-ben ismét megjelenő kötetet, amelyik a felszabadulás 30. évfordulójához kapcsolódva tíz nemzet tizennégy tudósának írásait gyűjtötte egybe. Az újabb személyes kontaktusok révén került sor ebben a kötetben például Jelizaveta Szuric tanulmányának közreadására az alig ismert, mert korábban aligha kutatható szovjet avantgárdról („Korszerűség”). A tánctörténész Szurichoz hasonlóan a balett-kritikus Natalja Csernova is az említett kötetben mutatkozott be Magyarországon, majd a későbbi szakmai konferenciák vendégeként – Szurichoz hasonlóan – többször járt Budapesten, és átfogó tanulmányt is írt például a szovjet balettélet frissebb irányzatairól („Koreográfiai törekvések”). A bécsi Gunhild Schüller több írása megjelentetésének hátterében is – a Bronislava Nijinska pályáját feltáró tanulmányának nemzetközi relevanciáján túl – fellelhető a személyes szál, hiszen Schüller rendszeresen járt át Budapestre balettelőadásokat nézi, mert a határ átlépése számára nem ütközött akadályba („Bronislava Nijinska”).

A külföldi szerzők írásainak erőteljes csoportját alkották a néptánckutatók tanulmányainak fordításai, amelyek végigkísérik a TTT teljes történetét, összhangban azzal a felfogással, amelyet a hazai néptánckutatók is képviseltek, s amely a politikai határoktól függetlenül egységként tekintett a Kárpát-medence folklórjára. Így jelentek meg sorra a főként romániai, szlovákiai és szlavóniai néptáncokat ismertető tanulmányok, majd később a bolgár, lengyel, finn és francia néptánc-mozgalomról hírt adó írások, vagy akár egy rövid összefoglaló az alig ismert obi-ugor és a francia tánchagyományról. A külföldi szerzők között Albert Knust írásai is helyet kaptak a TTT korai évfolyamaiban. A Lábán Rudolf és munkatársai elméleti munkásságán, mozgáselemző kísérletein alapuló tánclejegyző rendszer, a kinetográfia kidolgozásában jelentős szerepet játszó Knust is személyes kapcsolatban állt a negyvenes években nála tanuló Lugossy Emmával. Így Knust nagy jelentőségű, mert a néptánc-kutatásban a kinetográfia alkalmazása mellett állást foglaló 1957-es drezdai nemzetközi kongresszusról írt beszámolója már a következő évben megjelent magyarul („A táncírás”).

Az évtizedeken át bezárkózó, egyoldalú, kizárólag a szocialista országok felé tájékozódó hazai művészeti és tudományos életben nehéz utólag megbecsülni ezeknek a változó színvonalú fordításoknak a jelentőségét és hatásait. Ahhoz viszont kétség sem fér, hogy a TTT a hazai kutatók számára évtizedeken át szinte az egyetlen rangos publikációs lehetőséget jelentette. A köteteket áttanulmányozva legalább három generáció kutatói munkájába pillanthatunk bele. Az első évtizedben ugyanis még aktív volt az a generáció (Gönyei Sándor, Lugossy Emma, Morvay Péter, Pethes Iván, Szentpál Olga, Vályi), amelyik már a világháború előtt is foglalkozott a tánctudomány legkülönbözőbb – a történeti kutatástól a szakbibliográfia kidolgozásáig, a táncjelírástól a néptánc-gyűjtésig terjedő – területeivel. Sőt, rajtuk kívül még egy olyan jelentős tánctudós elméleti írása is teret kapott, aki akkor már évtizedek óta nem foglalkozott tánccal: a TTT közreadta Dienes Valéria 1942-es tanulmányát, orkesztikájának egyik fejezetét („A relatív kinetika”). Máskor az évekkel korábban a modern tánc ellehetetlenítése miatt más szakmai területekre visszahúzódó szerzők is jelentkeztek: a testnevelés és a művészi torna keretei között kibontakozó Berczik Sára egy pedagógiai tanulmányt publikált („A gyermek”), míg a táncelemzésben elmélyedő Szentpál Olga a történelmi társastáncok rekonstrukciójával foglalkozó munkájának eredményeit jelentette meg („Arbeau”).

A TTT hasábjain kezdetektől jelen volt egy fiatalabb nemzedék is (Gelencsér Ágnes, Kaposi Edit, Körtvélyes Géza, Lányi Ágoston, Maácz László, Martin György, Pesovár Ernő, Szentpál Mária, Vitányi Iván). Ők lettek azok, akik aztán évtizedeken át meghatározták a hazai kutatás irányait mind a színpadi (balett és néptánc) táncok történeti és esztétikai elemzésében, mind pedig a néptáncok gyűjtésének, formai elemzésének, strukturális analízisének és lejegyzésének módszertanában. Így a TTT-ben jelent meg Martin György és Pesovár Ernő közösen jegyzett, úttörő jelentőségű módszertani vázlata a néptáncok szerkezeti elemzéséről („A magyar néptánc”). Ugyancsak a TTT adott teret Szentpál Mária tanulmányának, amelyben a szerző elsőként kísérelt meg elemzési szempontokat adni a színpadi néptáncok morfológiai elemzéséhez („Csoportos néptánc-koreográfiák”). A hazai (marxista) táncesztétikai kutatások Vitányi és Körtvélyes nevéhez köthetők, akik a TTT különböző évfolyamaiban rendszeresen jelentkeztek a balett mellett a színpadi néptáncművészetet is elemző tanulmányokkal. Ezek az írások, a szerzőknek a hazai kulturális életben betöltött egyéb, vezető funkcióinál fogva is, évtizedekig meghatározták azokat a kereteket, amelyeken belül a magyar táncéletben a modernség és a korszerűség „hivatalosan” értelmezhetővé vált (Vitányi; Körtvélyes).

A hetvenes-nyolcvanas évektől fiatalabb kutatók (Felföldi László, Fuchs Lívia, Fügedi János, Kaán Zsuzsa, Kővágó Zsuzsa, Kutszegi Csaba, Pálfy Gyula) tanulmányai is helyet kaptak a sorozat köteteiben, ami a kutatási területek szélesedését és a módszerek megújulását is hozta. Kaán („Koreográfia”) és Kutszegi („A színpadi táncművészet”) például kísérletet tett a tánc szemiotikai elemzésére, Fuchs („Jan Cieplinski”) és Kővágó (Milloss”) pedig elindították a kánonból addig kizárt alkotók pályájának feltárását. E tanulmányokkal párhuzamosan teret kaptak olyan kutatási eredmények is, amelyek a korábban ideológiai szempontból élesen elítélt művészeti területek vagy alkotói életművek árnyalt újraértékelését jelentették. Ide sorolható a Gyöngyösbokréta mozgalom történetéről szóló tanulmány (Pálfi), valamint az a kismonográfia, amelyben Merényi Zsuzsa tárta fel Szentpál Olga sokoldalú munkásságát úgy, hogy a hangsúlyt elsősorban a korábban évtizedekben elhallgatott mozgásművészi tevékenységére helyezte („Szentpál”). Falvay Károly is a néptáncművészként számon tartott Molnár Istvánnak egy olyan pályaszakaszával foglalkozott, amelyre korábban kevés figyelem irányult, mert ezek a korai évek ugyancsak a mozgásművészet, vagyis a modern tánc  jegyében teltek („Molnár). A TTT hasábjain teret kapott egy olyan tanulmány is, amely az improvizációra irányította a figyelmet, egy olyan, a modern táncban kidolgozott pedagógiai módszerre, amelyről a néptánc kontextusán kívül évtizedek óta nem jelent meg tanulmány (Merényi, „Improvizáció”). A kilencvenes évektől aztán már a jelenről, a magyar kortárstánc irányzatokról is született elemzés (Fuchs, „Új tánc”), és olyan írások is megjelentek, amelyek a legújabb technikai médiumok (mint a video és a számítógép) lehetőségeit vizsgálták a táncok alkotásában és lejegyzésében (Dienes Gedeon; Fügedi, „Tánc”).

A kilencvenes évektől azonban, abban az új politikai-társadalmi korszakban, amelyben a korábban a „teljes” táncszakmát reprezentáló és irányító Táncszövetségből kisebb, és az eltérő érdekeket önállóan is érvényesíteni kívánó szakmai szervezetek alakultak, a Tudományos Tagozat is megszűnt. A jogutódjaként 1990-ben létrejött Magyar Tánctudományi Társaság civil szakmai szerveződésként kívánta folytatni a Tagozat munkáját, mindenekelőtt a korábbi gyűjtő és feldolgozó tevékenységet – hiszen Dienes Gedeon, a Társaság elnöke révén birtokukba került Dienes Valéria hagyatéka, majd más mozdulatművészek emlékanyaga is –, mintegy párhuzamosságot teremtve az OSZMI-ban működő Táncarchívummal. A Társaság a korábbi táncszövetségi kiadványok közül egyedül a TTT további kiadását tartotta szükségesnek[3], hiszen tagjai elköteleződtek a tudományos kutatás folytatása mellett. Sőt, még egy monumentális munkába is belevágtak, az első magyar tánclexikon munkálataiba. A végül 2008-ban megjelent Magyar táncművészeti lexikon azonban egy akkorra már elavult, átfogó ismereteket nyújtani hivatott, könyv alapú tudástár ideálját követte, s nem tudta friss kutatásokkal kellően megalapozni a hatalmas vállalkozást.

A TTT utolsó tíz évében a kiadvány tudományos színvonala megingott (a Tánctudományi Társaság aktivitása pedig Dienes Gedeon halálát követően megszűnt [4]). Az okok között nem elhanyagolható, hogy a Társaság és az 1991-ben alapított Orkesztika Alapítvány – amelynek élén ugyancsak Dienes állt – tevékenysége szinte összefonódott. Az Alapítvány pedig – mintegy bepótolva fél évszázad elmaradt publikációs lehetőségeit – sorra jelentette meg a közel fél évszázadon át a hazai tánckánonból kiszorult mozdulatművészek alapvető elméleti, pedagógiai és módszertani írásait. Így a TTT-re óhatatlanul kevesebb figyelem maradt, ráadásul a Társaság a TTT-vel akarta az összes korábbi, eltérő karakterű és funkciójú táncszövetségi kiadványt helyettesíteni, így teret kaptak benne publicisztikai szintű írások, alkalmi megemlékezések, valamint másodközlések is, amire a korábbi években nem volt példa. Ugyanebben az évtizedben a korábban a TTT-ben publikáló kutatók közül két generáció is kihátrált a TTT újabb köteteinek munkálataiból, ezért a szerkesztők a fiatalabb szerzők írásainak közreadásával tartották életben a sorozatot. Ez azonban azt is jelentette, hogy a Táncművészeti Főiskola pedagógus szakán született ígéretes szakdolgozatok közreadása mellett megjelentek tudományosan megalapozatlan dolgozatok is. Viszont szórványosan felbukkant egy-egy olyan tanulmány, amely a tánc olyan aspektusait vizsgálta – mint a társadalmi nem (Ratkó) vagy az életkor (Lőrinc) –, amelyre a korábbi kutatás vagy nem fordított figyelmet, vagy a tánc tanításában korábban nem elemezett kognitív összetevők szerepét tárta fel (Fügedi, „Kognitív tényezők”).

A TTT és az ettől elválaszthatatlan – az akadémiai szintű néptánckutatáson túli – hazai tánckutatás megtorpanása éppen akkor következett be, amikor világszerte megszületett az önálló tánctudomány. Ráadásul ugyanekkor a határok számunkra is megnyíltak, így elvben szabadon elérhetővé, megismerhetővé vált a világ táncirodalma – egyszerre értve ezen az előadásokat és a szakkönyveket –, és a tánctudomány új eredményei és metódusai is. Erre azonban változatlanul csakis egyénileg volt (vagy lehetett volna) lehetőség a kutatók számára, így – ismét az egyetemi tanszékekkel vagy múzeumokkal folyamatosan együttműködő, és az MTA Zenetudományi Intézetében dolgozó néptánckutatók kivételével – a tánckutatók nem tudtak bekapcsolódni a tudományos élet nemzetközi vérkeringésébe. S nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a kilencvenes években a magyar táncéletben is bekövetkezett egy paradigmaváltás: a modern tánc kontinuitásának hiányában, előzmények nélkül berobbanó posztmodern és kortárs irányzatok radikálisan átrajzolták a hazai tánc-szcénát, amihez a legújabb nemzetközi kortárs irányzatok rendszeres vendégjátékai is hozzájárultak. A mozgás, a tánc, a színház, a képzőművészet, a látvány, a performansz, a zene és a film – valamint a koreográfus és a rendező, az alkotó és előadó – korábban jól definiált és jól elkülönülő határai elmosódtak, átrendeződtek, ezért a tánc teoretizálásához is új megközelítésekre, nézőpontokra, nyelvre és módszerekre lett volna szükség, hogy a kutatók egyre bizonytalanabbul megragadható tárgyukat leírhassák, elemezhessék és értelmezhessék. E művészeti paradigmaváltásra azonban a TTT kései számaiban nem találunk elméleti reflexiót – vagyis Magyarországon a kétezres évek elejéig nem született meg az „új tánctudomány”.

A TTT utolsó száma közel két évtizede jelent meg. Talán most jött el az ideje annak, hogy egy újabb kutató generáció – új nézőpontokat, metódusokat és nyelvet érvényesítve – újjáélessze a magyar tánctudomány nagy múltú szakmai folyóiratát, a Tánctudományi Tanulmányokat.

Források

Berczik Sarolta. „A gyermek táncművészeti nevelése.” Tánctudományi Tanulmányok 1959– 1960, szerkesztette Dienes Gedeon és Morvay Péter, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Bizottsága, 1960, pp. 143–158.

Bolvári Takács Gábor. Tánctudományi kutatások a Magyar Táncművészeti Főiskolán 1990– 2015. Magyar Táncművészeti Főiskola, 2016, pp. 15–56, 66–115, 116–125.

Clarke, Mary. „Az angol balett a háború óta.” Tánctudományi Tanulmányok, szerkesztette Morvay Péter, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Bizottsága, 1958, pp. 13–17.

Csernova, Natalja. „Koreográfiai törekvések a hetvenes évek szovjet balettszínházában.” Tánctudományi Tanulmányok 1982–1983, szerkesztette Fuchs Lívia és Pesovár Ernő, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozata, 1983, pp. 379–421.

Dienes Gedeon. „Tíz év videotánc.” Tánctudományi Tanulmányok 1996-1997, szerkesztette Kővágó Zsuzsa, Magyar Tánctudományi Társaság, 1997, pp. 80–88.

———. szerkesztő. Magyar táncművészeti lexikon. Planétás, 2008.

Dienes Valéria. „A relatív kinetika alapvonalai.” Tánctudományi Tanulmányok 1965–1966, szerkesztette Dienes Gedeon és Maácz László, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozata, 1967, pp. 47–75.

Falvay Károly. „Molnár István első alkotói periódusa.” Tánctudományi Tanulmányok 1978–1979, szerkesztette Dienes Gedeon és Pesovár Ernő, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozata, 1979, pp. 339–370.

Felföldi László. „Néptánckutatás: Tudományterületi helyzetelemzés.” MTA Zenetudományi Intézet, www.zti.hu/tanc/tanckutatas.htm.

Frangopulo, Marietta. „A szovjet balett.” Tánctudományi Tanulmányok 1959-1960, szerkesztette Dienes Gedeon és Morvay Péter, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Bizottsága, 1960, pp. 23–44.

Fuchs Lívia. „A magyar tánctörténeti kutatás úttörő személyiségei IV: Vályi Rózsi, a kutató.” Parallel, 16. szám, 2010, pp. 8–11.

———. „Jan Cieplinski munkássága a budapesti Operaházban (1930–1948).” Tánctudományi  Tanulmányok 1988–1989, szerkesztette Major Rita, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozata, 1989, pp. 39–81.

———. „Új tánc, új nemzedék.” Tánctudományi Tanulmányok 1990–1991, szerkesztette Maácz László, Magyar Táncművészek Szövetsége, 1992, pp. 73–83.

———, közreadó. „Dokumentumok a magyar tánckutatás kezdeteiről.” Források a magyar színpadi táncművészet történetéhez IV., szerkesztette Tóvay Nagy Péter, Magyar Táncművészeti Egyetem, 2020, pp. 126–141.

Fügedi János. „Kognitív tényezők a tánc tanításában: Mozgáspszichológiai háttér.” Tánctudományi Tanulmányok 2000–2001, szerkesztette Kővágó Zsuzsa, Magyar Tánctudományi Társaság, 2001, pp. 88–100.

———. „Tánc és számítógép.” Tánctudományi Tanulmányok 1988–1989, szerkesztette Major Rita, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozata, 1989, pp. 183–195.

Kaán Zsuzsa. „Koreográfia és szemiotika.” Tánctudományi Tanulmányok 1982–1983, szerkesztette Fuchs Lívia és Pesovár Ernő, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozata, 1983, pp. 127–160.

Knust, Albrecht. „A táncírás mai helyzete és jövő perspektívái.” Tánctudományi Tanulmányok, szerkesztette Morvay Péter, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Bizottsága, 1958, pp. 38–43.

Körtvélyes Géza. „Korszerű tendenciák a magyar táncművészetben 1957 és 1977 között.” Tánctudományi Tanulmányok 1978–1979, szerkesztette Dienes Gedeon és Pesovár Ernő, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozata, 1979, pp. 11–119.

Kővágó Zsuzsa: „Milloss Aurél színházi koreográfiái. I. (1936).” Tánctudományi Tanulmányok 1986–1987, szerkesztette Fuchs Lívia és Pesovár Ernő, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozata, 1987, pp. 117–137.

Kutszegi Csaba. „A színpadi táncművészet kommunikációelméleti megközelítésének lehetőségei.” Tánctudományi Tanulmányok 1986–1987, szerkesztette Fuchs Lívia és Pesovár Ernő, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozata, 1987, pp. 167–193.

Lőrinc Katalin. „Meddig táncos a táncos, miért addig, s mi lesz azután?” Tánctudományi Tanulmányok 1998–1999, szerkesztette Kővágó Zsuzsa, Magyar Tánctudományi Társaság, 1999, pp. 92–98.

Martin György és Pesovár Ernő. „A magyar néptánc szerkezeti elemzése.” Tánctudományi Tanulmányok 1959-1960, szerkesztette Dienes Gedeon és Morvay Péter, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Bizottsága, 1960, pp. 211–248.

Merényi Zsuzsa. „Improvizáció a táncpedagógiai gyakorlatban.” Tánctudományi Tanulmányok 1976–1977, szerkesztette Kaposi Edit és Pesovár Ernő, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozata, 1977, pp. 119–138.

———. „Szentpál Olga munkássága.” Tánctudományi Tanulmányok 1978–1979, szerkesztette Dienes Gedeon és Pesovár Ernő, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozata, 1979, pp. 289–337.

Nádasi Ferenc. „Beköszöntő”. Táncművészeti Értesítő, szerkesztette Vályi Rózsi, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Bizottsága, 1956, pp. 3.

Noverre, Jean-Georges. Levelek a táncról és a balettekről. Fordította Benedek Marcell, Művelt Nép Könyvkiadó, 1955.

Pálfi Csaba. A Gyöngyösbokréta története.” Tánctudományi Tanulmányok 1969–1970, szerkesztette Dienes Gedeon és Maácz László, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozata, 1970, pp. 115–161.

Ratkó Lujza. „A női szerepek a magyar néptánchagyományban.” Tánctudományi Tanulmányok 2002–2003, szerkesztette Kővágó Zsuzsa, Magyar Tánctudományi Társaság, 2005, pp.157–177.

Schanda Beáta, szerkesztő. Tizenöt év története: 2000–2015. Magyar Táncművészeti Főiskola, 2016.

Schüller, Gunhild. „Bronislava Nijinska művészeti tevékenysége.” Tánctudományi Tanulmányok 1978–1979, szerkesztette Dienes Gedeon és Pesovár Ernő, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozata, 1979, pp. 239–277.

Szentpál Mária. „Csoportos néptánc-koreográfiák formai elemzése.” Tánctudományi Tanulmányok 1965–1966, szerkesztette Dienes Gedeon, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozata, 1967, pp. 77–112.

Szentpál Olga. „Arbeau francia gaillarde-jainak formai elemzése.” Tánctudományi Tanulmányok 1963–1964, szerkesztette Dienes Gedeon, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Bizottsága, 1964, pp. 79–148.

Szuric, Jelizaveta. „Korszerűség a moszkvai és leningrádi balettben.” Tánctudományi Tanulmányok 1975, szerkesztette Dienes Gedeon, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozata, 1975, pp. 21–39.

Tani, Gino. „Milloss Aurél újító munkássága az olasz balettművészetben.” Táncművészeti Értesítő, szerkesztette Vályi Rózsi, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Bizottsága, 1956, pp. 39–47.

Tugal, Pierre. „Táncirányzatok Párizsban.” Tánctudományi Tanulmányok 1959–1960, szerkesztette Dienes Gedeon és Morvay Péter, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Bizottsága, 1960, pp. 45–60.

Vitányi Iván. „Új törekvések a magyar balettművészetben.” Tánctudományi Tanulmányok 1969–1970, szerkesztette Dienes Gedeon és Maácz László, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozata, 1970, pp. 29–53.

Zaharov, Rasztyiszláv. „Két fejezet Rasztyiszláv Zaharov: A balettmester művészete c. könyvéből.” Táncművészeti Értesítő, szerkesztette Vályi Rózsi, Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Bizottsága, 1956, pp. 5–16.

[1] Major Rita tanulmánya, a Szövetség a táncért! ünnepi kiadványként, a Magyar Táncművészek Szövetsége fennállásának 70. évfordulójára készült. Egyelőre csak kéziratban hozzáférhető.

[2] 1963–1976 között Táncművészeti Értesítő; 1976–1990 között Táncművészeti Dokumentumok, 1957–1991 között Külföldi Szemle

[3] A Külföldi Szemle megjelentetését 1995 és 1999 között a Magyar Táncművészeti Főiskola folytatta.

[4] A Társaság honlapja 2006 és 2020 között nem frissült.